Minden reggel mosolyt csal az arcodra. Szemeivel kísér, bármerre is mész. A szemében ott a ragyogás, akárhányszor csak rád néz. Nem kér tőled semmit, csak szeretetet, odaadást. Megérzi, ha ideges vagy, azt is ha fáj a szíved. Amióta Ő az életed része, nem kell egyedül lenned. Soha.
Egész életemben anyukám végtelen szeretetében fürdőztem. Oly sokszor hallottam tőle, hogy annyira, amennyire ő szeret bennünket, csak egy anyuka képes. Egy anyuka olyan mérhetetlen szeretettel árasztja el a gyermekeit, amilyenre más nem képes. Igen, tudom, hogy az apukák is rendkívüli módon tudják szeretni gyermekeiket, de az mégis más. Más, hisz nem bennük növekedett az a pici élet. Más, hisz nem ők élték át a szülőszoba minden pillanatát közvetlen közelről. (Még akkor is más, ha apás szülés volt.) Az apák szeretete semmivel sem kevesebb, csak más. Örökké hálás leszek a szüleimnek, amiért ennyire szerettek bennünket akkor, mikor kicsik voltunk, ahogy akkor is, amikor a tinédzser kor szépségei(?) beköszöntöttek. Talán ez az oka annak is, hogy most, hogy anyuka lettem, már tudom mire gondolt anyukám, amikor azt mondta, hogy ekkora szeretetet csak a gyermekeim iránt fogok érezni. Talán valóban igaza lett. Nem telik el úgy nap, hogy ne érezném azt, hogy a kislányom számomra mindennél fontosabb.
A szülőség tele van feszültséggel, döntéshozatallal, kétellyel és persze tengernyi szeretettel. Éppen a szeretet az, ami segít átvészelni az olykor nehéz helyzeteket. Számos anyuka azt érzi, hogy nem beszélhet a negatív érzéseiről, hisz anyának lenni jó, móka és kacagás. Hisz mások ezt mondják, illetve mutatják a különböző közösségi média felületeken. Ám az élet nem fenékig tejfel. Azok, akik néha fáradtnak, türelmetlennek érzik magukat, képesek rossz anyának tartani magukat azért, mert másoktól csak azt hallották, hogy anyukának lenni csodálatos. Persze, csodálatos, de mindennek két oldala van. Éppen ezért, szeretném megkérni az anyukákat, hogy legyenek őszinték. Legyenek őszinték önmagukkal és másokkal is. Ne érezzék azt, hogy ha bármilyen negatív dolgot mondanak a gyerekükre, életükre, azáltal szörnyű emberré válnak. Ezzel csak segítenének azoknak a kisbabás anyukáknak, akik éppen csak belekóstoltak az anyaságba. Sok fiatal szülőtől hallottam már, hogy „nem mondta senki, hogy ez ennyire nehéz”. Persze, mert mindenki csak a habos-babos élményeket osztja meg, az árnyoldalakat nem. Arról, hogy hányszor kel fel éjszaka mert sír a pici, nem beszélnek. Ahogy arról sem, hogy minden egyes altatás előtt hány km-t tesznek meg a szobában, miközben zenészeket, énektanárokat megszégyenítő módon felelevenítenek fejből vagy 1000 számot. Azt is titkolják, hogy friss szülőként bizony el kell fogadni, hogy olykor kettőnél több porszem száll a padlóra, mert magát a porszívót is kissé belepte a por.
Pedig az anyaság ilyen. Az anyaság gyönyörű. Az anyaság nehéz.
Persze nem azt mondom, hogy minden babára vágyó párt ki kell ábrándítani és csak a borús érzéseket kell rájuk zúdítani. Egyszerűen csak őszintének kell lenni.
De az egyszer biztos, hogy minden könnycseppért, minden álmatlan éjszakáért, minden lebukott ruháért kárpótol az a mosoly, amit a kisbabád rád villant, mikor meglát. Igen, Rád! Mert Te jelented neki az életet, a biztonságot!
Egyszer egy ismerősöm, meglátva a kislányomat, azt mondta, hogy látszik, mennyire kiegyensúlyozott. Ott, akkor, abban a pillanatban azt éreztem, hogy ez a legnagyobb bók, amit kaphatok. Hogy a kislányom mosolyát látva, mások azt mondják, kiegyensúlyozott.
Azt gondolom, nem is kell ennél több.
Hisz én megadok neki mindent, amit tudok.
Neki adom mindenemet.